2. rész

Beautiful Life

Sokáig forgolódtam, de egyszerűen sehogy sem tudtam visszaaludni. Hiába van nyári szünet, ha én már hajnali fél hatkor ébren gubbasztok az ágyamon.

Végül feladtam a próbálkozást és alvás helyett a konyhába meneteltem, hogy reggelit készítsek magamnak. Némi töprengés után a palacsinta mellett döntöttem. Hamar kész van és isteni az íze. Kell ennél több?

Főzőcskézés közben olyan haszontalan gondolatok cikáztak a fejemben, mint az Oli mindig imádta a palacsintámat, vagy az Oli Úr biztos alszik még. Butus, butus gondolatok...

A kész palacsintához epret és banánt szeleteltem, aztán visszamasíroztam a szobámba, benyomtam a laptopom és evés közben Teen Wolfot néztem.

Éppen egy nagyon parás rész ment, amikor a mellettem lévő telefon rezegni kezdett. Ijedtemben felsikítottam és eldobtam a villám, ami csattanó hangot hallatva nekivágódott az ablaknak, onnan lepattant és megállapodott a földön.

A szívemhez kapva igyekeztem normalizálni a légzésem, majd vetettem egy pillantást a telefonom kijelzőjére.

- Oli írt! - visítottam fel meglepetten, ugyanakkor boldogan. Kapkodva nyitottam meg az üzenetet:

Jó volt tegnap találkozni! Ma bemutatnálak a srácoknak. Kettőkor a szokásos helyen? ui: Bocs, ha felébresztettelek!(:

Boldogan tapsikoltam, mint valami ötéves és azonnal visszaírtam:

Nem ébresztettél fel. Szerintem is jó volt és szívesen találkoznék a barátaiddal!:) ui: Csináltam palacsintát, kérsz?

Azonnal jött a válasz:

Kérekkérekkérekkéerekkéreeek!!!

Hangosan nevettem a válaszán és gondolataimban rögtön megjelent Oli ajakbiggyesztős, durcás nézése. Ó, hogy én mennyire oda vagyok azért a nézésért...! Meg a többiért is, de ez részletkérdés.
Eme roppant fontos gondolatokkal kísérve lebotorkáltam a konyhába, hogy mosogatás közben is Olivéren merengjek.
Kusza gondolatokkal vonultam vissza a szobám nyújtotta kényelmes menedékbe és az ágyon elnyúlva adtam szabad folyást a bennem kavargó érzelmeknek és kérdéseknek.
Ennyi kihagyás után Oli miért jött vissza hozzám? Mért csinál úgy, mintha csak napokra tűnt volna el, nem évekre? De ami a legfontosabb: Miért nem akar beszélni a barátnőjéről? Vagy csak nekem nem akar?
Utáltam, hogy sötétben tapogatózom, de azt még jobban, hogy mindezt egyedül teszem. Az órára pillantva úgy döntöttem, felhívom Alexát egy gyors konzultálásra.
- Ember, van fogalmad arról, hány óra van? - morogtam barátnőm, miután a sokadik csörgés után végre felvette.
- Reggel hét. - feleltem vigyorogva.
- Mi a fészkes fenéért hívsz fel hajnali hétkor?!
- Tegnap találkoztam Olival.
- Miiiii?! - visította olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől, nehogy beszakadjon a dobhártyám - Mit? Hogy? Mi van? Bella mondj már valamit!
- Mondanék, ha hagynál szóhoz jutni! - kuncogtam.
- Jó, oké, kussolok! - ígérte Lexa. Ezután belekezdtem a mesébe, hol boldogan vigyorogva, hol pedig kétségbeesetten sóhajtozva.
- Na? Szerinted lesz ebből valami? - tudakoltam.
- Hmmm. Fogalmam sincs.
- Ja, azt elfelejtettem, hogy délután találkozom vele és a barátaival. - tettem hozzá. A vonal túloldaláról hatalmas puffanás, majd jajgatás.
- Úristen! Te mi a francot csinálsz? - kérdeztem aggódva, de a röhögésemet nem tudtam visszafojtatni. Hiába, legszebb öröm a káröröm.
- Leestem az ágyról. - nyögte. Erre csak még jobban nevettem, már a könnyeim is folytak. Igen, Alexa az a lány, aki még egy ágyon sem tud meglenni normálisan.
- Mi lesz az együttérzéssel? - nyafogott.
- Bocs, de te is röhögnél rajtam! - rántottam vállat bocsánatkérőn, noha ezt ő nem láthatta.
- Aha, persze. De inkább beszéljünk arról, mit szándékozol felvenni délután!
- Valami lazát...? - inkább kérdeztem, mintsem mondtam. Hatalmas sóhaj volt a reakció.
- Már látom, hogy nálad fogom tölteni a délelőttöm...
- Várlak! - vigyorogtam. Alexa sóhajtott még egy utolsót, aztán lerakta.
Fél óra múlva Lexa már nálam is volt és éppen ruhákat hajigált ki a szekrényemből.
- Nem. Fúj. Soha. - kommentálta az egyes darabokat.
- Kösz. - fújtam sértődötten.
- Ahá! Megvan! - tapsikolt kislányosan, előbbi megjegyzésem figyelmen kívül hagyva.
Alexa diadalmasan emelt ki a szekrényemből egy bézs, virágokkal díszített, rövid ruhát, másik kezében a szintén bézs sarum himbálózott.
- Szívesen! - vigyorgott rám.
Azonnal felpróbáltam az összeállítást, ami remekül illett fehér bőrömhöz, szőke hajamhoz és világítóan kék szemeimhez.
- Látod Lexa, EZÉRT nem kételkedem soha a stylist tudásodban! - mondtam, miközben párszor körbefordultam az egész alakos tükröm előtt.
- Jól teszed bébi! - kacsintott.

A szokásos hely a Margitszigetet takarta, ahová kiskorunkban sokat jöttünk játszani, beszélgetni vagy csak úgy feküdni a fűbe.
Mikorra odaértem, a fiúk már ott várakoztak. Oli mellett három másik srác ácsorgott; egyiküknek fekete haja volt, barna szeme és ázsiai vonásai. A mellette állót olyan tizennyolc-tizenkilenc évesnek saccoltam. Rövid, sötét haja volt, barna szeme és kicsit ducibb volt, mint a másik három, ennek ellenére egyáltalán nem volt ronda. Végül, de nem utolsó sorban az Oli másik oldalán ácsorgó fiú; magas, vékony, barna hajú, barna szemű. Komoly ábrázattal nézelődött, de szemében ott volt az a csillogás, ami arra utalt, hogy bármikor képes vicces helyzetet teremteni.
- Szia Iz! - köszönt rám Oli, azzal az ellenállhatatlan ezer megawattos mosolyával.
Ó, azok a helyes vámpírfogai! Valaki kapjon el, mielőtt összeesem!
- Sziasztok! - intettem szégyenlősen.
- Izzy, ők itt a barátaim, Feng Ya Ou, Vavra Bence és Szikszai Péter! - mutatta be Oli a többieket abban a sorrendben, ahogy az előbb végignéztem rajtuk - Fiúk, ő a régi barátom Herczeg Izabella.
A többiek mosolyogva köszöntek és csoportba verődve elindultunk a Duna part mentén, beszélgetve és ismerkedve.