Prológus

Ismerem Patocska Olivért.

Napjainkban ez a mondat elég indok ahhoz, hogy a tinilányok eszeveszett sikításban törjenek ki. Mindenki állítja magáról, hogy ismeri Olit, jó barátok, szerelmesek stb., de lássuk be, ezen állítások többsége egyszerű kitaláció. 

Én valóban ismerem a ByTheWay szőke szívtipróját, bár az ok elég unalmas. Nincs semmi nyári románc vagy sulis szerelem, egyszerűen csak az anyukáink jó barátnők.

Ez a tény az oka annak is, hogy Edina és a fia havonta legalább egyszer átjött hozzánk ebédre, esetleg fordítva. Ennek okán barátkoztam össze Olival és az öt év korkülönbség ellenére szoros kötelék alakult ki köztünk. Persze azt nem állítom, hogy soha nem néztem rá pasiként, de lássuk be, egy tizenkét éves lánynak semmi esélye nem volt egy tizenhét éves fiúnál.

A barátságunk egészen addig megdönthetetlenül erős volt, amíg Olivér a gimi befejezte után kiment Münchenbe. Jó, azt nem mondom, hogy megszakítottunk minden kapcsolatot, de a napi kapcsolat hetivé redukálódott, az kéthetivé és ez így ment tovább, amíg csak egy-két szavas e-maileket dobtunk össze havonta.

München után Oli székháza Londonba került és a távolság növekedése magával hurcolta a kommunikáció megszűnését. Hiányoltam Olivér vicces beszólásait, a hangját és az ölelését, de büszkeségem nagyobb volt annál, mintsem én keressem őt. Facebookon persze végigkövettem minden cselekedetét, nézegettem a feltöltött képeit és szomorú mosollyal konstatáltam, hogy a barátnőjéről sem értesített.

Egy nap aztán kiírta, hogy nyáron visszajön Pestre, hogy a csapatával, a ByTheWay-jel próbáljanak. Megörültem, hisz Oli visszatértével talán az ebédek is visszatérnek, de tévedtem. Minden alkalommal megkérdeztem Edinát, hogy hol van Olivér, mire az volt a válasz, hogy zenél a barátaival. Mérhetetlen szomorúságot éreztem belül. Alig ettem, nem tudtam aludni és néha ok nélkül zokogtam fel. A tudat, hogy Oli a közelemben van és mégsem látogat meg, szép lassan megölt belülről.

Rá kellett jönnöm, hogy beleszerettem a legjobb barátomba.