7. rész

The Lazy Song

Bár már dél is elmúlt, én mégis fáradtan és nyúzottan ébredtem. Elmémet azonnal ellepték a tegnap este emlékei.

A csók után Oli egész este nem tágított mellőlem. Édes szavakat suttogott a fülembe és valamivel éjfél után hazakísért. Kézen fogva sétáltunk a kihalt utcákon néma csöndbe burkolózva. De ez nem olyan kínos "fogalmam sincs, mit mondhatnék" szituáció volt, sokkal inkább az a kellemes, megnyugtató hallgatás.

A kapunkhoz érve óvatosan megcsókolt és végleges távozása előtt még kedvesen végigsimított a járomcsontomon.

Csak ültem az ágyon magam elé meredve és vigyorogtam, mint egy idióta. Tegnap végre megtörtént, amire majdnem négy éve vártam. Mindig is fantáziáltam arról, hogy milyen érzés lesz, amikor az álmom beteljesedik, de a képzeletem nem tudta visszaadni azt a földöntúli boldogságot, amit éreztem. Átjárta minden egyes porcikámat. Fantasztikus!

- Bella drágám, ébren vagy már? - kopogott be anya.

- Igen! - feleltem reggeli, rekedtes hangomon.

- Csináltam egy kis tejbegrízt ebédre, ha éhes vagy!

- Köszönöm, már megyek is! - szóltam vissza lelkesen és már rohantam is lefelé.

Nyolcéves kishúgom, Luca, már az asztalnál ült, kerek arcán alig maradt olyan hely, amit nem borított kakaó.

- Jó reggelt szívem! - borzoltam meg szalmaszőke haját és helyet foglaltam mellette.

- Jó volt a tegnapi buli? - kérdezte mostohaapám, akit eddig eltakart a napi hírlap.

- Elment. - vontam vállat titokzatosan mosolyogva.

- Csak elment? Azt hittem, volt olyan jó, hogy megérje a mai büntetést. - helyezte maga elé az újságot nyugodtan.

- Büntetést?! - hökkentem meg, hangom operaénekesi magasságokba emelkedett.

- Igen. Anyád azt mondta, éjfélre érj haza. Nos, te fél egy után estél be, így úgy vélem, kijár a büntetés. - fonta össze az ujjat az asztalon tárgyilagosan - Egy hét szobafogság, a többit még kitalálom!

- Most komolyan a szobámba zárva töltsem az utolsó napokat a nyárból? - hitetlenkedtem.

- Teljesen komolyan.

- Ezt nem teheted!

- Sok minden van, amit nem tehetek meg, de ez nem tartozik közéjük.

- Ez nem igazság! - csattantam fel.

- Izabella! Mars a szobádba! - emelte fel a hangját ő is.

- Nem vagy az apám! Utállak! - vicsorogtam és a széket feldöntve rohantam fel a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, miközben kezemmel folyton az arcomat törölgettem, hogy eltávolítsam a düh szülte könnyeket az útból. Morogva fészkeltem magam be a puha paplanomba, amikor a telefonom üzenetet jelzett.

Oli: Jó reggelt szépség!

Csupán három szó volt, de a feladója miatt ez az üzenet levakarhatatlan mosolyt csalt az arcomra és már-már elfelejtettem, miért dühöngtem annyira.

Azonnal írtam a választ.

Én: Neked is!<3

Oli: Mi a programod mára?

Én: Szobafogság. Nagyon szórakoztató tevékenység és engem ért a megtiszteltetés, hogy egy hétig élvezhetem.

Oli: :D Ha nyitva hagyod az ablakot, csatlakozom a fantasztikus wellness programhoz!;)

Úristen! Én és Olivér bezárva a szobámba? Hú, de melegem lett hirtelen!

Magamat legyezgetve, vérvörösen tártam szélesre az ablakot, majd bepötyögtem a választ.

Én: Várlak!!;)

Alig telt el fél óra és Olivér szőke haja bukkant fel az ablakomban. Annyira megijedtem, hogy kis híján felsikítottam, de szerencsére időben csaptam a tenyerem a számra így abba tudtam szentségelni.

Oli jókedvűen nevetett, majd izmos karjai segítségével könnyedén átlendítette magát az ablakpárkányon, így már teljes valójával a szobámban volt.

- Ne nevess ki! - tettem karba a kezem sértetten.

- Én? Soha! - emelte fel a kezeit védekezőleg, de a szeme még mindig nevetett.

- Hazug! - nyújtottam rá nyelvet. Olivér mosolyogva csóválta a fejét, majd két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és magához húzva megcsókolt.

- Hmmm. Nagyon jó vagy bocsánatkérésben! - dünnyögtem, amikor ajkaink elváltak egymástól.

- Mondták már páran! - vigyorgott.

- Ó, pofa be! - forgattam a szemem és inkább felnyújtóztam, hogy újra megcsókolhassam.

- És mit terveztél annak érdekében, hogy feldobd fogságban töltött időmet? - kérdeztem, miután a levegőhiány meggátolt minket a csókcsatánk folytatásában.

- Hát, elhoztaaam... magamat! - konferálta fel saját magát.

- Hurrá...! - tettettem érdektelenséget.

- Na, ez fájt! - tette szívére a kezét színpadiasan.

- Reméltem! - vigyorogtam.

- Te kis...! Ezt nem hagyhatom megtorlatlanul! - jelentette ki, majd ledöntött az ágyra és csikizi kezdett.

- Neee! Tudod, hogy mennyire csikis vagyok! - nevettem.

- Tudom. Azért csinálom! - kacsintott rám én pedig tehetetlenségemben inkább befogtam a szám a kezemmel, nehogy anyáék meghallják a sikítozásom és esetleg késztetést érezzenek, hogy megnézzék, mi van a gyerekkel.