10. rész

You Da One

- Megtudhatnám, hogy mégis mi folyik itt? - kérdezte apa, tekintete köztem és Oli között cikázott.

- Öhm... Izé... - makogtam, miközben igyekeztem elegánsan kimászni Oli öléből. Nem sok sikerrel.

- Hallgatlak! - telepedett le a szemben lévő bőrfotelbe.

- Az a helyzet, hogy összevesztem a mostohabarommal és eljöttem otthonról. - vallottam be.

- Mi? Te... Izabella! - dörzsölte a halántékát idegesen - Nem léphetsz le anyádtól minden szó nélkül!

- De anyu mindig a gonosz mostoha pártját fogja! - görbítettem le az ajkam.

- Szívem, ez akkor sem megoldás! - enyhült meg kissé.

- Tudom. Épp ezért találtam ki azt, hogy hozzád költözöm!

- Ez nem ilyen egyszerű Bella!

- Ha egyszerű, ha nem, én itt akarok élni! Luca meg majd marad anyáékkal és igazságosan el leszünk osztva! - közöltem az elképzeléseimet.

- Nem tudlak eltéríteni a tervedtől, igaz? - sóhajtott apa.

- Nem! - kotyogott közbe Oli.

- Akkor beszélek anyáddal. - adta be a derekát apu.

- Köszönöm! - vigyorogtam és cuppanós puszit nyomtam az arcára.

Anya késő délután keresett először. Azt reméltem kedves és törődő lesz, könyörög, hogy bocsássak meg neki vagy valami, ehelyett azonban ingerülten ordibált velem. Mivel nem voltam kíváncsi a papolására, szó nélkül kinyomtam a szentbeszéd közepén.

Abban a pillanatban nagyon hiányzott Olivér. Ha itt lenne, gyengéden átkarolna, megnyugtató szavakat suttogna a fülembe és édes csókokkal kényeztetne. Ó, de jó is lenne...!

Mintegy végszóra sms-em jött.

Oli: Mivel holnap kezdődik a tábor, nem lesz annyi szabadidőnk. Késő este ráérsz?

Én: Meg kell beszélnem apuval. Nem akarom nála is elvágni magam.

Oli: Furcsa ezt pont tőled hallani...:D

Én: Jól van na!:D

Röhögve hagytam el a szobám, hogy a "szomorú kiskutya" tekintettel rávegyem apát, hogy Oli Úr átjöhessen este.

- Csakhogy jól értem-e. Azt kéred, hogy késő este egy huszonegy éves fiúval lehess a szobádban?

- Igen. - mosolyogtam angyalian.

- Fene azokat a gyönyörű kék szemeidet! Nem lehet nekik nemet mondani! Most az egyszer!

- Köszi, köszi, kösziii! - ugrottam a nyakába lelkesen.

- Ne bánjam meg! - tette fel a mutatóujját szigorúan.

- Nem fogod! - ígértem, aztán egy utolsó ölelés után visszasasszéztam a szobám kényelmes melegébe. Azonnal pötyögtem Olinak a jó hírt, amire egy kacsintós smiley-val válaszolt.

Az órámra pillantva megállapítottam, hogy még bőven van időm Oli érkezéséig, úgyhogy a táskámat felkapva leszaladtam a közértbe, hogy feltankoljak üdítővel és némi rágcsálnivalóval.

Egy órát töltöttem a CBA-ban, de hazaérve még mindig tömérdek idő állt rendelkezésemre, így hát lepakoltam mindent a szobámban és elmentem fürdeni.

Mikor frissen és üdén kilibbentem a fürdőszobából, leheveredtem az ágyamra és elhatároztam, hogy megnézek egy filmet, amit Oli úgysem lenne hajlandó soha megnézni. Mondjuk az Utolsó dalt. Felbontottam az egyik chipset és a Sprite-ot és már el is indítottam.

Sparks drámájának mind a két óráját élvezettel telve bámultam és persze sírtam is, nem keveset. Ez az oka annak is, hogy amikor Olivér este tizenegykor benyitott a szobámba, én vörös szemekkel és egy papírzsepihalommal vártam.

- Úristen, mi történt? - szaladt hozzám azonnal.

- Semmi, csak egy film. - törölgettem a szemem mosolyogva - Isteni volt!

- Sosem fogom megérteni, hogy a nők miért szeretik az olyan filmeket, amiken a lelküket is kibőgik... - forgatta a szemét.

- Mert gyönyörű a történetük!

- Aha persze. De én nem azért jöttem át, hogy együtt sírjunk, úgyhogy nézzünk valami vígjátékot! - rendelkezett és a laptopomat az ölébe véve elindította az Igenembert.

Életem legjobb filmezős estéje volt, tele nevetéssel és persze csókolózással, ám a pontot az tette fel az I-re, hogy Olivér elalvás előtt a "szeretlek" szót suttogta halkan a fülembe.