11. rész

Move

Reggel nyolckor kénytelen voltam Olitól érzékeny búcsút venni, de nem keseregtem sokáig mert szinte azonnal visszaaludtam.
Pihentető alvásomat Kriszti, a tánctanárom, sms-e szakította félbe. Morcosan nyúltam a telefonom felé és csupán fél szemmel olvastam az üzenetet.
Kriszta: Sürgősségi próba egykor a Lurdy-ban! Megjelenni kötelező!!!
Kicsit túlpörgött - legyintett lustán a tudatalattim, de rögtön felélénkültem, amikor realizáltam, hogy csupán egy órám van elkészülni és odaérni.
Megdöntöttem az egyéni csúcsom zuhanyzásban és ruhaválasztásban is új rekordot állítottam fel. Mi ez, ha nem isteni tehetség?
Ám nem volt időm ünnepelni magam, ugyanis a tömegközlekedés kész káosz, nekem pedig húsz percem volt egy félórás útra. Rohanva húztam fel lábamra az elnyűtt Converse-em és már futottam is a megálló felé. Szerencsémre még pont elértem az induló buszt és a győztesek elégedett vigyorával huppantam le egy üres helyre.
Kapkodva rohantam be az öltözőbe, villámsebességgel kapkodtam magamra az edzőcuccom és immáron teljes harci díszben loholtam a próbaterembe.
- Épp időben! - csapta össze a tenyerét Kriszta - Mint tudjátok, a fellépésig csupán egy napunk van hátra, úgyhogy készüljetek fel, mert ez a próba kíméletlen lesz!
Riadtan néztünk össze a többi táncossal, de azért elfoglaltuk a kezdőpozíciót. A hangszórókból hamarosan felharsant Cher Lloyd Dub On The Track című száma, mi pedig táncolni kezdünk.
Fantasztikus érzés volt a többiekkel összhangban mozogni, táncolni és meglepően nyugodtan fogadtam a holnapi fellépést is. Mindig szégyenlős voltam, de tánc közben minden megváltozik. Akkor csak én vagyok, a zene és a mozdulatok. Kizárom a nézőket, kizárom a külvilágot és csak a tánc meg én maradunk.

Kifulladtan ücsörögtem a sarokban annak ellenére, hogy a próba már fél órája véget ért. Úgy éreztem, nekem még szükségem van a gyakorlásra, hisz mindig én voltam a leggyengébb láncszem a csapatban. Legalábbis én így láttam.
Újra és újra elpróbáltam az egész koreográfiát, amíg a lábaim nem akartak összecsuklani a fáradságtól.
Este hatkor léptem ki a Lurdy-ból és nagy elkeseredésemre szakadt az eső. Persze esernyőt nem hoztam - ki a franc hord magával nyáron? -, így a hazaúton totálisan eláztam.
Vacogva zártam be az ajtót magam után, a vizes cuccaimat csomóba gyűrve dobtam le a fürdőben és egy rapid forró zuhany után a kedvenc, sárga, kacsás flanelpizsamámban bújtam be az ágyba. A szemeim majd' leragadtak, de még dobtam egy gyors sms-t Olinak, hogy épségben hazaértem és alig várom az élménybeszámolót a napjáról.
Igyekeztem ébren maradni a válaszáig, de a mindent elsöprő fáradság még a tinilányos "szerelmesen várom a pasim üzenetét" érzést is túlszárnyalta és mély álomba merültem.

Másnap korán, túl korán felkeltem. A digitális órám pontosan hajnali hat órát mutatott. Felültem, megdörzsöltem a szemem és a szokásos reggeli lustálkodás helyett inkább kimásztam az ágyból. Kócos hajam laza copfba fogtam a fejem tetején és a telefonommal a kezemben indultam el reggelit vadászni.
Miközben kiöntöttem a tálba a Nesquicket, megnyitottam Oli üzenetét. Mosolyogva olvastam végig a show-ról szóló áradozásait, de egyből besavanyodtam, amikor láttam, hogy az sms végére azt is odabiggyesztette, hogy Alexa is bejutott. Bah.
Lassan kevertem össze a csokigolyókat a tejjel, miközben azon filozofáltam, hogy amilyen hamar megtaláltam a közös hangot Lexával, olyan könnyen el is vesztettem. Kibékülhettünk volna, de nem fogok bocsánatot kérni olyasvalamiért, amit el sem követtem. Inkább várok, hátha észhez tér. Még akkor is, ha emberöltőket kell rá várnom...