17. rész

Drága Olvasóim!♥

Hihetetlen, hogy mennyire aktívak vagytok és hogy ennyien vagytok! Ma ugyanis átléptük a 18 600 oldalmegjelenítést is! Azta'!

Szóval köszönök nektek mindent, hálám jeléül pedig itt is a tizenhetedik rész, ami nem lett olyan hosszú, mint az előző, de azért remélem, még így is tetszeni fog nektek!

Jó olvasást és további szép napot!

Big hug,

Aura

Since You've Been Gone

Egy hónap. Ennyi ideje vagyok tökéletes árnyéka önmagamnak, amivel mind magamat, mind pedig a környezetemet az őrületbe kergettem. De mit tehetnék, ha egyszer szembesültem az utódommal, aki szebb, jobb és idősebb nálam? Látni, hogy megtalálta a tökéletes lányt, akivel tökéletesen összeillenek, konkrétan fizikai fájdalmat okozott.

Mostanra olyan mélyre süllyedtem az önsajnálat mocsarában, hogy még péntek este is egyedül ülök a szobámban és csöpögős romantikus filmeket bámulok. Egyedüli társaságom egy százas zsepi.

Hirtelen kopogásra lettem figyelmes és mielőtt elküldhettem volna az illetőt melegebb tájakra, már nyílt is az ajtó. Hülye, zár nélküli vacak!
Legszívesebben odarohantam volna, hogy bezárjam és eltorlaszoljam az ajtót, de még a lélegzetem is elállt a küszöbön álló személyt látva.
- Lexa! - suttogtam meglepetten.
- Szia Iz! Bejöhetek? - pislogott rám szégyenlős mosollyal.
- Ühüm. - bólintottam még mindig kissé sokkos állapotban.
Alexa kicsit félszegen telepedett le mellém az ágyra. Hosszú percekig csak némán meredtünk egymásra, aztán mindketten könnyekben törtünk ki és annyi hét mosolyszünet után ismét megöleltük egymást.
- Annyira hiányoztál! - zokogtuk egymás vállába.
Szinte fel sem fogtam, a dolgok súlyát, amíg az Olivér által kreált rózsaszín felhőben lebegtem, de ahogy kitisztult a látásom, rájöttem, hogy Alexa fontos része az életemnek.
- Rettenetesen sajnálom, hogy olyan szörnyű dolgokat vágtam a fejedhez a válogatón! Tiszta ideg voltam és nem gondolkodtam! - szipogta.
- Tudom, de igazad volt. Évekig vártam Olivérre és most kiderült, hogy egyáltalán nincs jövőnk együtt.
- Mi?! - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Egy hónapja szakítottunk. - közöltem, szememet csípni kezdték a könnyek. Az ember azt hinné, ennyi sírás után már kiszárad és láss csodát, mégsem. Hurrá.
- Édesem! - szorította meg a kezem együtt érzőn - Akarsz róla beszélni?
Egészen eddig senki nem tudta a teljes sztorit, de most úgy éreztem, éppen ideje. Alexának mindig mindent elmondhattam és ez alól ez sem kivétel, így egy hatalmas sóhaj után belefogtam a mesélésbe. Kezdve az "összejöttünk, minden happy" időktől a "leribancozott én meg otthagytam és most valami fekete hajú cicababával van" állapotig.
- Ácsi! Komolyan leribancozott és te még csak fel sem pofoztad?! - hüledezett.
- Látom megfogtad a lényeget. - forgattam a szemem unottan.
- De most komolyan! Minimum egy monokli járt volna neki! - erősködött Lexa.
- Majd legközelebb duplát kap! - ígértem, mintha valaha is szóba állnék Olival ezek után.
- Megegyeztünk!

Alexa nálunk aludt, így másnap együtt indultunk a székházba az első élő adás próbájára. De előbb persze hatalmas káoszt varázsoltunk a szobámba a "Mit vegyünk ma fel?" magánszámunk keretein belül.
- Egyértelműen valami szexit kell rád adnunk, hogy Olinak kangörcse legyen! - közölte komolyan engem pedig elkapott a röhögés. Úristen, Lexa egy vadbarom. Kangörcs? Komolyan? Meghalok.
Hát így került rám egy aztékmintás szoknya, szürke felsővel és fehér magassarkúval. Nem mondom, hogy nem nézett ki brutál jól a szerelés, de egy kicsit túlzásnak éreztem, főleg a csillogó sminkkel. Mindenesetre ráhagytam a dolgot a barátnőmre, mert ha ért valamihez, az a stylistkodás.
Pont időben libbentünk be a próbára és kicsit kényelmetlenül érintett a sok figyelem, ami főleg rám irányult. A bámulók között észrevettem Olivért is, aki köpni-nyelni nem tudott egyrészt a jelenlétemtől, másrészt az öltözékemtől. Ez volt az a pillanat, amikor megbarátkoztam a rajtam lévő ruhákkal.
- Hmm, azt hiszem alakul a dolog! - utalt Alexa Oli merevedésére. Te jó ég, ő komolyan Olivér férfiasságát bámulja?! Néha elgondolkozom, mi lenne, ha normális barátaim lennének.
- Minden táncos itt van? - szólalt meg Kriszta. A termen igenlő moraj futott végig. - Rendben, a táblára fel vannak írva a besorolások! - mutatott tánctanárom a mögötte kifüggesztett listára.
Mosolyogva szorítottam meg Alexa kezét és a papírhoz sietve keresgélni kezdtem a nevem.
- Herczeg Izabella, Herczeg Izabella - mormoltam, szemem egyik oszlopról a másikra siklott. Hatalmas megkönnyebbülés öntött el, amikor nem találtam magam a csapatok táncosainál. - Hála Istennek! - motyogtam.
- Kár! - hallottam meg Olivért mögülem, ajka súrolta a fülcimpám. Az egész testemen borzongás futott végig. Szeretném azt mondani, hogy borzalmas érzés volt, de sajnos éppen az ellenkezőjét éreztem.
- Mit akarsz? - kérdeztem. Igyekeztem flegmának és közömbösnek tűnni, de hangom remegése elárult.
- Beszélni. - nézett le rám Olivér, szeme elsötétedett, ahogy végigmért.
Mielőtt bármit is felelhettem volna, Alexa termett mellettem.
- Sajnos, ő nem kíváncsi ilyen seggfejekre, úgyhogy akár el is mehetsz! - mosolygott a fiúra negédesen. Oli még pár pillanatig váltogatta a pillantását köztem és Lexa között, de amint leesett neki, hogy Alexa nem fogja hagyni, hogy kettesben legyünk, lelépett.
- Köszi. - mosolyogtam Lexára.
- Ez a legkevesebb! Hé, úgy látom, hozzánk jössz! - bökött a listán a lányok oszlopára.
- Király! - szélesedett ki a vigyorom és egymásba karolva indultunk Alföldi Robi és a körülötte álló felé.
Hihetetlen, hogy egy hét választ el a tévében való szerepléstől. A legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer idáig jutok, azt meg pláne nem, hogy az exemmel leszek összezárva...