20. fejezet 2. rész

Sziasztok!
Mindenekelőtt elmondanám, hogy eszméletlenül édesek és lelkesítőek vagytok! Konkrétan nulla kedvem volt folytatni ezt a blogot, mert már nem tartozik éppen a kedvenceim közé, de olyan sok biztató visszajelzést kaptam Tőletek, hogy egyszerűen nem hagyhatom abba!
A részek érkezését nem tudom biztosra ígérni most sem, de annyi szent, hogy lesznek, amíg a végére nem érünk Bella és Olivér love story-jának!
Jó olvasást és köszönöm még egyszer ezt az egészet! Szeretemazolvasóimat!
Big hug,
Aura

Better Together

Tegnap este Olivér vagy egy tucatszor hívott, plusz smsezett, de Alexa idiotizmusának következtében reggelig elzárva maradt a telefonom.

Végül kilenc óra környékén sikerült megkaparintanom a mobilt és rögtön hívtam is a szöszit.

- Halló? - szólt bele álmatag hangon.

- Szia, Bella vagyok! - csicseregtem.

- Bella! - most már teljesen éber volt - Tegnap vagy egymilliószor kerestelek!

- Bocsi, csak Alexa kiverte a kezemből a telefont, ahányszor válaszolni akartam - kuncogtam.

- Nem akarlak megsérteni, de a barátnődnek nincs ki mind a négy kereke.

- Bagoly mondja verébnek! - grimaszoltam, habár ő ezt úgy sem láthatta - Inkább azt mondd, hogy mért kerestél!

- Ja, igen. Randira akarlak hívni. Már mindent kiterveltem! - jelentette ki, és éreztem, hogy vigyorog a vonal túloldalán (ami amúgy annyit tesz, hogy három ajtóval arrébb).

- Halljuk!

- A-a, ez titok! - kuncogott és meg mertem volna esküdni, hogy kacsintott is.

- Argh! Fordulj föl! - nyújtottam nyelvet - Tudod, hogy utálom a meglepetéseket!

- Tudom, de ez király lesz! Ma, egy órakor a ház előtt! Legyél csini! - azzal bontotta a vonalat.

Bosszúsan fújtam, aztán tehetetlenségemben inkább visszabújtam a takaró alá.

- Oké bébi, a lényeg, hogy ne nézz ki csövesen, de ne is úgy, mintha órákig vesződtél volna az outfiteddel! - hangzott Alexa hangja a szekrényből. Én csak hümmögtem és folytattam a körmeim reszelgetését. Tudtam, hogy nyugodt szívvel hagyhatom Alexára a szettem, hisz a stílusérzékét egyértelműen a stylist anyukájától örökölte.
Hirtelen egy kupac ruha repült felém és lassú reakciómnak hála egyenesen képen talált.
- Lexa! - prüszköltem dühösen, de barátnőm csak nevetgélve támasztotta a falat.
- Nincs idő veszekedésre! Kapkodd magad és eredj randizni!
Kinyújtottam rá a nyelvem, de tényleg feltápászkodtam és bevonultam a fürdőbe öltözködni.
Alexa ismét megcsillogtatta divattudását, amikor belekényszerített a fekete, feszülős nadrágba, a halvány rózsaszín pulcsiba és a fekete Vansbe. Ráadásképp a sminkemre és a hajamra is gondja volt, amit nem tudtam neki elégszer megköszönni.
Igyekeztem kellőképp nyugodtnak és lazának tűnni, miközben a lift tükrében vetettem magamra egy utolsó pillantást.
Olivér a megbeszélt helyen várakozott rám egy szál vörös rózsával a kezében. Szőke fején a szokásos sapka pihent, amit imádtam, plusz egy világos nadrág és a szürke Mickey-egeres pulcsi.
Ahogy meglátott, elmosolyodott. Ez a mosoly tökéletes tükörképe volt az én arcomon ülő ezer wattos vigyornak.
- Szia! - köszöntött két puszival, majd átnyújtotta a virágot.
- Köszönöm - mondtam és igyekeztem nem eszelősen vigyorogni. - Szóval merre megyünk?
- Mint már korábban is mondtam, ez titok! - kacsintott.
- Akkor lehet, hogy inkább visszamegyek - tettem karba a kezem, holott eszem ágában sem volt ilyesmit tenni.
- Az egyik részét elárulom, csak maradj! - nézett rám, ujjait az enyémekre kulcsolta, hogy ott tartson.
- Halljuk! - mosolyogtam.
- Starbucks - közölte játékos félmosollyal, amiből tudtam, hogy a tervének legapróbb részletét árulta el.
- Akkor Starbucks! - indultam meg töretlen lelkesedéssel.
Nos, a Starbucks tényleg csak egy hangyányi része volt a tervének, mert csak egy kis kávét és sütit vettünk magunkhoz, hogy ne haljunk éhen. Az igazi célpont, mint később kiderült, a Margitsziget volt.
A sziget a kedvenc helyeim közé tartozott és Olivér nagyon jól tudta ezt.

Rögtön a bejáratnál vett epres vattacukrot (hihetetlen, hogy még mindig emlékszik, melyik a kedvencem), majd kézen fogva elvezetett egy nyugis padhoz, ahonnan csodálhattuk a Dunát. 

A pad támláján ücsörögve sokáig némán majszoltuk a vattacukrot, végül Olivér nagy levegőt vett és belevágott a mondandójába.

- Amióta az eszemet tudom, az életem része vagy. Pelenkás korod óta ismerlek, sokáig a húgomként gondoltam rád, mégis voltam akkora barom, hogy nem kerestelek, amikor kimentem Németországba. Elhitettem magammal, hogy ez majd mindkettőnknek jó lesz, de igazából szenvedtem. Sajnálom, hogy az egóm miatt át kellett élned ezt - mondta, és makacsul bámulta a földet.

- Hülye gyerek - öleltem át szorosan.

- Szeretlek, ugye tudod? - vont magához, szinte kipréselte a levegőt a tüdőmből. Őszintén? Meg is tehette volna, ameddig úgy tart a karjaiban.

Olivér ajkai végül rátaláltak az enyéimre és gyengéd, mégis szenvedélyes csókban részesített. A világom megfordult, a gyomromban klisés pillangóraj őrjöngött, a fejemben zsongó gondolatok pedig mind elnémultak arra a fél percre, amíg Olivér csókolt. Talán ez volt eddigi életem legjobb csókja és Oli szemeibe nézve biztos lehettem benne, hogy nem az utolsó.